Nem írok semmi újdonságról... hisz természetes, hogy kivétel nélkül mindenkit érint a téma, foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz velünk a jövőben...

Milyen volt a múlt, mit tapasztalunk a jelenben, az egészségügy mennyit tesz azért, hogy az ember jó fizikai, mentális állapotban végezze a munkáját és "megélje" a megérdemelt nyugdíjas kort... még ha az oly távolinak, kilátástalannak tűnik... persze ez mind az én szemszögemből.

"A jó pap holtig tanul"

Akik éltek a kommunizmus idején... kollégák, rokonok... folyton mondogatják, hogy akkoriban „jobb volt az élet”. Persze vannak akik ezt vitatják... okkal.

Volt állandó, biztos munkahelyük, fizetésük. Munka után jutott idő és pénz szórakozásra is. Sőt, a nyaralás is egy alap, megszokott kikapcsolódási tevékenység volt.

Nem olyan régen a tévében volt egy érdekes riport az akkori cukrász szakmáról. Ahol arról meséltek, hogy jobb volt a minőség. Megfizethető.

Persze ha valaki csinos akart lenni és „divatosabb” a többieknél, nem elégedett meg a „szürke” átlagos kínálattal. Varratott magának új ruhákat... stb.

Elég volt egy szakma, egy munkahely a nyugdíjig.

Ma már kettő szakmát lehet ingyen elvégezni (támogatja az állam)

...onnantól fizetni kell minden egyes szakmáért, tanfolyamért.

Nekem kettő szakmám van. Az egyikben azért nem tudtam elhelyezkedni, mert 18 évesen nem volt 4-5 éves szakmai tapasztalatom.

Jött a válság... nem volt kérdés, hogy maradok az iskolarendszerben és tovább tanulok. Hátha idővel jobb lesz...

Azonban nem így történ. Otthon folyton feszengett a család: csökkentett fizetés, leépítések... vajon a családfenntartó mire számítson?

Ma már úgy tűnik kihúzza a nyugdíjig, kíméletesebb munkát végez, mert fizikailag már nem bírta... az ilyen munkaadók ritkák.

A második szakmámban nem azonnal, de elsikerült helyezkednem. Pályakezdőként megesett, hogy 30 napból 29 napot dolgoztam és kimerültségből balesetért. Azóta az a cég, úgy utasít el, hogy „Nincs szükségük nyomorékra”.

A térdeim állandó gyulladásban vannak, folyadékkal telnek meg, ezért járok rendszeresen vizsgálatokra, kezelésre, hogy ezek eltűnjenek és ne akadályozzanak a mozgásban. 

Volt olyan orvos, aki a kérdéseim után, már átváltott bunkó hangnembe: "lehet összeérnek a csontok, de ő nem lát semmit, sőt, nem is érdekli. Ha panaszom van, váltsak szakmát."

Annyit megjegyeznék, hogy javasolták a "kíméletes munkakört" is...

Lényegében azért járok (jobb esetben) évente kezelésre, hogy egyáltalán lábra tudjak állni. Anélkül álló munkát nem tudok végezni... de többször is megesett, hogy „leépülésig” dolgoztam. Mert 12 órában esélyem se volt (főleg ha hétvégén is mennem kellett, de dolgoztam 10,14 és 16 órát is.) vizsgálatokra és kezelésekre járni. Volt olyan cég, ahol visszavártak, mert elégedettek voltak a munkámmal. Én azzal háláltam meg, amikor jobban voltam, a Covid idején beugrottam a beteg (karanténba küldött) kollégák helyett.

Tudom milyen két évig a négy fal között „élni”. Ennyi időbe telt, mire a balesetem után az orvosok össze-vissza küldözgettek, képesek voltak egymás után ugyanazt a kezelést felírni ami annyit ért, mint halottnak a csók... Mire épphogy sikerült lábra állnom, felélnem a megtakarításomat, beköszöntött a Covid.

Nos, az nem volt semmi... én dolgoztam, míg mások élvezték a „Home office-t”, a fizetett szabadságot...mint a rokonaim. Nekem mennem kellett... akiknek nem tetszett amit rajtam kívül más nem vállalt be, bezzeg akkoriban legszívesebb (irigységtől) kitúrtak volna, hogy legyen munkájuk... én sose válogattam, elvállaltam azt ami volt.

De az orvosok jelezték, idővel már könyörögtek, hogy váltsak szakmát... mintha ez olyan könnyű lenne... halvány fingjuk sincs róla. Csak mondogatják, hogy mennyire sajnálják a betegeket, meg hogy „megértik”. Dehogy értik meg... majd akkor, ha már ők is túl estek azon, megtapasztalták azt, amit a betegeik.

Próbáltam szakmát váltani, de nem tudom a sántítást, a bicegést leplezni... kiszúrják.

Nem túl nőies, kecses a mozgásom, de jobban szeretem a „robotikás” jelzőt, mert az olyan, mintha protézisem lenne... pedig csak a folyadékok azok, amik miatt nem tudom behajlítani a térdeimet. Ezzel együtt kell élnem. Ez van. Az öregek beszélgettek, egymást közt, javasolta egyik a másiknak a botot. Állítólag az nagyon hasznos, sokat segít... bele gondtam, hogy én húszon évesen bottal járjak.. nem tudom mit gondolnának rólam az emberek: Urizálok? Beképzelt vagyok? ...eléggé abszurdnak tűnt a gondolat. Most hogy telik az idő, talán ennek még örülök is... amúgy nagyon vagány botok vannak, néha-néha szemezgetek velük a webshopokban.

A mai napig emlékszem, hogy milyen lenézően néztem rám, akiknél interjúztam, sőt még a többi pályázó is fintorogva méricskélt...

Hallottam, meg mondogatták, hogy le lehetne szívatni... de az orvosaim közölték velem, hogy nem ajánlott, mert nem megfelelően hegesedik be... nem igazán értem, de ha józan panaszt ésszel gondolkozom: ha folyton feltelnek a térdeim és minden egyes alkalommal leszívják, a regenerálódásra alig lenne esélye... főleg hogy mostanában már 3-4 havonta járok kezelésre. Érzem, hogy nagyon rossz az állóképességem. Egy helyben állni nem igazán tudok, ha megyek, akkor úgy ahogy tudok „egyensúlyozni”.

Az utóbbi időben kétszer csúsztam meg, estem el... tavaly (2024.) ősszel, akkor combtól lefelé fekete volt a jobb lábam a zúzódástól. Ha apa nem néz után, lehet észre se vettem volna, hogy hátul a vádlim is olyan... kérdeztem a dokit, hogy tovább leszek-e küldve röntgenre... vagy valami.. de ő szokásához híven csak vállat volt, hogy véleménye szerint nem látja értelmét.

Idén (2025.) telén megcsúsztam a jégen és szintén elestem... de nem volt olyan csúnya a térdem, mint ősszel. Lábra tudtam állni, de a buszmegállóban egy fának támaszkodva vártam a buszomat. Újra elmentem a dokihoz, szintén vonogatta a vállát, a mondandója is ugyanaz volt... de annyi előre lépés történt, hogy menjek a város másik végére ultrahangra, mert lehet újra felteltek a térdeim folyadékkal...

Az ottani doki teljesen ki volt akadva, amikor elmeséltem hogy jártam a „kedves” kollégájával. Nem értette és számára elfogadhatatlannak tartotta, hogy ilyen sérülések után nem végeznek el röntgen vizsgálatot. Teljesen le volt döbbenve amikor olvasta az előzményeket és csodálta, hogy eddig nem történt komolyabb baj. De ez nem lesz mindig így... az éveim ugyebár telnek... számításba kell vennem, hogy eljön az a nap amikor már nem fogok tudni felkelni.

Ha visszaemlékezem, hogy milyen indokkal, indokokkal utasították el a jelentkezésemet...

Az első, hogy hiába érettségiztem informatikából, említem meg az önéletrajzomban, valahogy nem számít. De amikor jelentkezek tanfolyamra, akkor azt írják, hogy nekem erre nincs szükségem, mert az érettségin ezeket már megtanultam.

Szövegszerkesztés és gépírás ismereteivel rendelkezem... a jelenlegi szakmámban is eddig jó hasznát vettem, sőt, ki is használták ezt a képességemet. Ha nem akartak a vesződni a feletteseim a dokumentálással, simán leültettek a gép elé és diktáltak. Pedig nem tartozott a munkakörömbe, ahogy annyi minden sem, amit megtanultam, amiből levizsgáztam. Amikor váratlanul jöttek a terror támadások, meg a Covid... valahogy érintette a szakmámat is, de a tanfolyamon, csak utólag tettek róla említést, mit és hogy kell csinálnunk... pedig ezek olyan események, amikre igen is fel kell készülnünk, számítanunk kell rá. Részben ezért is érzem „nevetségesnek” a szakmámat...

Emberekkel foglalkozom, ezért jól kommunikálok velük, a munkámhoz hozzátartozik a dokumentálás, az adminisztratív feladok is. Hiába említettem, hogy ilyen tapasztalatokkal is rendelkezem, van munkatapasztalatom... mintha meg se hatolták volna.

Ekkor merül fel bennem a kérdés: megéri-e egy vagyonért egy új szakmát elkezdeni?

Majd arra jutottam, több tanfolyam elvégzésével, akár egyedül is tudnék dolgozni. A vállalkozás azonban szóba se jöhet.

Az eddigi tapasztalataim alapján, ha egy munka adódik és azt csapatban kellene elvégezni... akkor mindig én voltam az, aki egyedül megcsinálta, mert semmi kedvem nem volt másik miatt a szőnyeg szélére kerülni. Az utóbbi időben értetlenkedve találgatjuk, vajon mit tanítanak mostanság? A munkaterületünk tisztán tartása egy alap dolog, sőt, elvárt. Az utóbbi időben mindig takarítással kellett kezdenem... tartva a Covid, az influenza és egyéb nyavalyáktól... egyszer az is megesett, hogy miután leültem, szó szerint odaragadtam az asztalhoz... azóta rutinommá vált, mindig letörölgetni az asztal. Mert már annyira tartok ettől a rémálomtól...

A munkatársaimmal mély megdöbbenésünkre láttunk már olyan kollégát, aki korábban vezető takarító volt (amire persze nagyon büszke volt) és szó szerint öntötte rá a telefonokra, mikrofonokra... a fertőtlenítőszert. Mert annyira félt a Covidtól... a kollégák meg nem győzték minden műszaki ismeretüket bevetni, hogy a munkánkhoz szükséges eszközöket újra használhatóvá tegyék.

Nem írom le hol dolgoztam eddig, de még egy intézmény gondnoka is megdicsért, hogy jobban takarítok, mint egy szakképzett takarító.

A jelenlegi munkahelyen egy ideje felszámolás alatt áll... bármikor közölhetik velünk.. "Köszönjük, ennyi volt. Minden jót!" ...ezért fontolgatom újra átnézni a régi önéletrajzomat.

Kíméletes, nem megterhelő... ezt szeretném leszögezni. De még így is megesett, hogy random nem tudtam az irodában lemenni a lépcsőn, mert iszonyatosan fájt a bal térdem (anno találtak benne egy cisztát, ami állítólag közel van az idegekhez, de évek óta nem vizsgálják, ellenőrzik, hogy nőtt-e. Amikor futni akartam, nem tudtam felemelni a lábam, elnehezültnek éreztem... Véleményük szerint "nem kell azt nézegetni". Még akkor se olyan munkát végzek, ami terheli a térdeimet.) Ráfogták a folyadékra, ami állítólag "folydogál" a térdemben... valahogy "hátra kúszik" és ez akadályozz abban, hogy behajlítsam a térdem... 

De annyi mindenek keresztül mentem, olyan dolgokat végeztem el, oldottam meg... hogy abból tényleg egy hosszú listát tudnék írni, milyen tapasztalatokat szereztem. De ugyebár nem lehet hosszú... ha elkezdem sorolni, lehet, untatnám őket, azt se tartom kizártnak, hogy hiteltelennek tűnnék... ezért úgy érzem, jobb lenne egy új szakmába kezdeni és "új életet" kezdeni.

Tapasztalat nélkül? ...erre is gondoltam. Nem tudom mi újság mostanság közmunkával. Mivel nagyvárosban élek, még szerencsés is tarthatom magam, hogy azért csak akad valami... legutóbb is jeleztem nekik, hogy csak ülőmunkát tudok végezni... persze hozzátettem balesetem volt, az orvosok is ragaszkodnak hozzá... erre pofátlanul egy olyan munkakörbe "dobtak be", ahol állnom kellett.

Mik az esélyeim a munkaerő piacon ha az orvosokra nem számíthatok?

A térdeim rosszak, az állandó álló, menetelős munka kilőve,

Évek óta megakarják műteni a bal kezem. 18 éves korom óta azt tapasztalom, hogy lassít és akadályoz a gyors munkavégzésben (fáj, zsibbad..stb.). Évekkel ezelőtt találtak valamit a vállamban, amiről részletesebb vizsgálatot kértek, de csak a szakorvosom küldhet tovább vizsgálatra, de minden alkalmimmal azt mondja „nem látja értelmét”.

Két kezes munka... erősen felejtős.

Maradt az ülő egykezes munka... valami irodai, informatikával kapcsolatos... fantasztikus!

21 évesen éltem meg azt a csodát, hogy végre felmentettek matekból, addig az életem maga volt a pokol: a folytonos bántalmások, megaláztatások miatt. Az informatikának a programozás része... már akkor se ment.

Na, ebből vagy lesz valami... vagy nem és végül arra jutok, hogy egy vagyont dobtam ki az ablakon...

Mivel öregszünk... így aki fizikai munkát végez, netán állómunkát, mint én, egy idő után arra is gondolnia kell, mi lesz vele 40 és 50 évesen?

Én ebben a korban már nem fogok kelleni a szakmámban. Ráadásul arra számítok, hogy életem végéig dolgoznom kell... Jelenleg is csak azért eset rám a választás, mert gyorsan kellett az ember... amúgy férfit akartak felvenni.

Lehet hozzám vágni, hogy miért ezt a szakmát választottam... közfoglalkoztatás keretében végzetem el, ingyen. csak ez az egyetlen szakma indult el... dolgozni akartam, minél hamarabb... nem volt választásom, rá kényszerültem. Mert egyszer már kidobtak otthonról... nem számított, hogy válság van, nincs munka, jelentkeztem erre a szakmára, de várni kell mire elindul...stb.

...és még nem írtam arról, hogy lett volna egy jó, kényelmes helyem, csak az volt a problémája a munkaadónak, hogy nő vagyok és a nőkkel mindig gond van... "Rossz tapasztalat"-ra hivatkozott.

A kedvencem az volt, amikor egy beképzelt fickó megkérdezte van-e gyerekem? Mert a gyerekes nőkkel mindig gond van, nem akarnak dolgozni...stb.

Az interjúk után, már a gyerekes nőknek is könyörgött, hogy vállalja már el a munkát. Ha kell, jól meg is fizeti őket... eléggé szánalmas volt.

Gyakorlatilag én úgy látom, ebben az országban a nők... szinte élve elvannak ásva. Függetlenül attól, mi a szakmájuk, milyen munkatapasztalattal rendelkeznek... a férfi munkaerővel szemben nincs esélyük.

Nem tudom még hogy mit hoz a jövő, meddig lesz munkahelyem. De akár pozitív vagy negatív irányban halad tovább az életem, arról is szívesen írok egy újabb hosszú, kimerítő blogbejegyzést.

***

"Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén veszi észre aztán, hogy megcsalta magát." - Kuthy Lajos